Barangolás a Tisza-tónál...(2)

 Poroszló...(2)

Wikipédia:

A mai falu első említése Anonymusnál található: „Árpád vezér és övéi megindulván az Egur [Eger patak] vizéig jövének [...] s táboruk az Ustoros [Ostoros] vizétől Purozlou váráig terjedt.” Az Árpád-kori királyi földvár helye ma is kivehető. A X. századtól kezdődően fejedelmi-királyi udvarhely volt itt, amelyet szolgáltató falvak (Lövő, Orosz, Magyarad, Tarján, Ráboly, Szőlős, Halász, Sej, Hídvég, Hegenülése) rendszere vett körül. Első ismert birtokosai a Sártiván-Vecse nemzetségből kerültek ki. A XIII. században már számottevő település volt, mert egy oklevél bencés monostort, egy másik ispotályt, egy harmadik pedig plébániatemplomot is említ itt. 1231-ben a nádor részt vett egy poroszlói gyűlésen, 1248-ban pedig IV. Béla király Lambert egri püspöknek adta a poroszlói vámrészt.  

 1253-ban mint királyi földbirtok és egyházi hely szerepel, továbbá sótároló, vám-és révhely. Jelentős számú lakossága miatt önálló plébániája volt. A Sártiván-Vecséktől 1299-ben került Rátót nembeli Domokos tárnokmesterhez, majd kapott itt birtokot Miklós pécsi püspök, a Hanczkófiak, Zsadányiak, Rozgonyiak, Egerszalókyak, Poroszlóyak és az egri káptalan. 

A falu történetének legjelentősebb eseményei IV. Béla és fia, a későbbi V. István polgárháborújához kapcsolódnak. 1262. december 5-ére István, aki itt nevezte először magát „ifjabb királynak”, öt vármegye nemességét és a kun előkelőket ide hívta össze egy gyűlésre (a magyar történelemben először kérte ki egy uralkodó a nemesség véleményét!), ahol esküvel megerősítette és kiegészítette az apjával korábban kötött pozsonyi béke pontjait. Az ellenségeskedés kiújulása után, 1265 elején pedig István Poroszlónál kelt át a Tiszán, összevonta seregeit, és megindult apja ellen, akinek hadait Isaszegnél le is győzte. Poroszló monostora ekkoriban hiteleshely volt: több Árpád-házi király, valamint Károly Róbert, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás adott itt ki oklevelet. A település 1460-ban már mezőváros, amely tiszai révdíjat és vámot szedett, valamint sókamarája volt, és keresztülment rajta a Budát Erdéllyel összekötő főút, a "via magna". 

 

Az 1546-os adóösszeírás egy részét Báthory-birtokként említi, de a Károlyiak is kapnak itt földeket. 1549-ben 15 adóköteles, 21 elszegényedett, két elpusztult, egy újratelepült jobbágytelket ölelt fel. A törökök állandóan zaklatták a település lakóit. Veli hatvani bég az 1553-54. évi portyázása során teljesen elpusztította a várost. Ezekben az években Poroszlón is birtokos volt Bornemissza Gergely egri várkapitány, aki azonban (a korábbi szakirodalommal ellentétben) nem itt, hanem Pásztó környékén esett török fogságba. 

A később újratelepült város lakosságának életét vallási ellentétek nehezítették. Az apátság már megszűnt, de templomát a népes református egyházközség használta. A hivatalosan török uralom alatt álló település háromfelé is adózott. Az itteni Báthory-birtokok a 17. században a Losonczyak, majd a Homonnay Drugethek kezébe kerültek. 1672-ben a felvidéki Léva kapitánya (Barkóczy) dúlta fel, majd Strasoldo császári zsoldosvezér is pusztította. Az ezt követő, 1676-os újratelepülés után a lakosság halászattal, majd állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozott. 1680-ban Thököly táborozott Poroszlón. A törököt kiűző 1686-87-es harcok során ismét elnéptelenedett Poroszló, majd 1689-ben újratelepült. A lakosság a vármegyétől kétévi adómentességet kapott, 1695-ben pedig postaállomás is létesült. 1696-ban már 104 családnevet írtak össze az immár nemesek (pl. a Gachalok) által is lakott faluban, de ezek közül egy sem egyezik meg a 150 évvel korábbiakkal. 

A török uralom megszűnése után a véglegesen újratelepült, akkor még szinte teljesen református lakosságú Poroszló gyorsan talpra állt, bár ekkor még a mezővárosi rangját nem bírta visszaszerezni. 1695-ben a település fele a Homonnayaké (akik kihalása után, több más tulajdonost követve az Orczyaké), negyede az egri káptalané, és negyede Károlyi Sándoré volt, akik jól felfogott érdekből ösztönözték a további betelepülést. Végül 1701-ben ismét megkapta Poroszló a mezővárosi kiváltságot. Lakosai a Rákóczi-szabadságharcban is részt vettek. 1707-ben 16 katona harcolt a Csáky-féle, egy a Deák-féle kuruc ezredben és egy a karabélyos ezredben. 1710-ben itt járt II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós, akik a helyi kórházban helyezték el sebesültjeiket. 

Poroszló mezővárosi helyzete kedvezett a parasztoknak, így tovább nőtt a lakosság száma. 1770-ben a kettős vármegye Heves megyei részén itt található a legtöbb parasztgazda: 267 fő. A gyarapodásnak az 1771-72. évi úrbérrendezés (urbárium) állta útját, a földközösség megszűnésével és a jobbágytelkek (és terhek) rögzítésével a parasztgazdaságok egy része elszegényedett. A növekvő számú nincstelen jelentős számban arra kényszerült, hogy a 18. század utolsó évtizedében Poroszlón felállított kincstári sóhivatalnak napszámban dolgozzon. Mások a tiszai révnél, a hajók rakodásánál vagy a szálfa-tutajokon dolgoztak. Az is komoly gondot okozott, hogy a fuvarosok igásállatai felélték a poroszlói legelőket. A telkes jobbágyokon és a zselléreken kívül 1797-ben 48 kisnemes, 1828-ban pedig 19 iparos élt Poroszlón. 

 

Poroszló lakóit nemcsak a megélhetés gondjai, hanem a természeti csapások és járványok is sújtották. A medréből kilépő Tisza sokszor változtatta ártérré a falu határát. A kolera 1831-ben 207 áldozatot szedett. 1862-ben tűzvész hamvasztotta el a város jelentős részét. 1822-ben a poroszlóiak töltést akartak építeni a várostól a tiszai révig, de ezt Károlyi István földesúr (vámszedés reményében) magára vállalta, így 1836-ra el is készült. Akkor már 2 éve állt a révet bérbe vevő Pankotay Józsa György által építtetett tölgyfa alapú Tisza-híd. Ezt a hidat a jégzajlás megrongálta, de 1846-ban újjáépítették. 1847-ben már Petőfi is átkelhetett rajta.^[5]

A Magyar Zene Háza és környéke...(9)

 

Tovább sétálva Anonymussal "találkozunk". 

Róla ezt írja a Wikipédia:

Anonymus, vagy Bele Regis Notarius (a. m. Béla király [Névtelen] Jegyzője; kb. a 12. század vége – 13. század eleje), krónikás és az egyik Béla nevű magyar király jegyzője (feltehetően III. Béláé, de minthogy pontos születési évét nem ismerjük, nem lehetünk bizonyosak benne^[1]). Keveset tudunk róla; latinizált nevének kezdőbetűje mindenesetre P-vel kezdődik, mert magát csak „P. mester”-ként jelölte („P. dictus magister”, az általános filológiai értelmezés szerint „a mesternek mondott P.”). 

 Pontos adataink sem a születési és halálozási idejéről, sem személyéről nincsenek, de a történelemtudomány elfogadta, hogy III. Béla király névtelen (latinul: anonymus) jegyzője volt (egyes kutatások szerint személye azonos Péter győri püspökkel). Krónikáját Béla király halála után - tehát egy másik király uralkodása idején - írta meg. Anonymus a magyar honfoglalás történetének legrészletesebb megírója, valamint tőle tudjuk a törzsfők neveit is (de ez utóbbiakat a történészek nem tartják hitelesnek). Művének, a Gesta Hungarorumnak egyetlen, 13. századi példánya az Országos Széchényi Könyvtárban található. A latinul írt művet Lethenyey István pécsi kanonok (1791), Mándy István (1799) és Szabó Károly (1860) fordították magyarra. Művének korai kiadása Mátyás Flóriántól való. 

Munkájának legfontosabb forrása Regino prümi apát, akinek minden tévedését is átvette. A hazai kutatás az 1930-as években figyelt fel P. mester egy egyik lehetséges nyugati latin nyelvű olvasmányára, az angliai Geoffrey of Monmouth Historia Regum Britanniae címen ismert gestájára. Az előszóból kiderül, hogy iskolai tanulmányait Nyugat-Európában, valószínűleg Párizsban végezte, és ott ismerkedett meg a regényes geszta újszerű műfajával, melyet mintául vett a magyar honfoglalás történetének megírásához. A Gesta Hungarorum és a Historia motivum kincseinek egyezéseit igen alapos vizsgálat tárgyává tette a forrásként említett Bácsatyai Dániel cikke. 

 

A Gesta Hungarorum a születőben lévő, kísérletező kedvű hazai irodalomnak egyedi, a középkori gesztaírásban páratlan példája. Helyi vonatkozásaiból annyi állapítható meg biztosan, hogy a szerző a Felső-Tisza vidékéről származott, és az itt birtokos Abákhoz szoros kapcsolat fűzte. 

 

Magyarország és különösen, annak részeként, Erdély honfoglalás kori történetének vizsgálata során más írott források hiányában nagy jelentőségre tett szert Anonymus Gestája.

Az 1210 körül írott regényes honfoglalás-történet szerzője ízig-vérig saját korának embere volt, művében mindenekfelett a maga korának viszonyai, törekvései tükröződnek. Anonymus a magyar nemesség érdekeit tartja szem előtt, és azt akarja művével bizonyítani, hogy a honfoglalás korának nemzetségei ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint maguk az Árpádok, hiszen ők küzdöttek meg minden talpalatnyi magyar földért.

 A valós eseményekről azonban három évszázad távolából a szerzőnek még ködös elképzelései sincsenek. Írásának szereplői, különösen, ami a honfoglalók ellenfeleit illeti, saját írói képzeletének termékei. Földrajzi nevekből kiindulva alkotta meg Laborcy bolgár, Turzol kun, Zobur cseh, Gelou vlach és Glad vidini bolgár harcosokat. Salán és Ménmarót is saját – részben népmondai eredetű – írói alkotásai.

 

A honfoglaló magyarok valós ellenfeleiről (I. Szvatopluk morva fejedelemről, fiáról, II. Szvatoplukról, Mojmir, Arnulf keleti frank király és Braszlav pannóniai hűbérúr, I. Simeon bolgár cár, Luitpold bajor herceg) Anonymus nem tud. Ugyancsak nincs tudomása a honfoglalást lezáró pozsonyi csatáról, a bolgárokon kívül nem ismeri a honfoglalók tényleges ellenfél-népeit (morvák, szlovének, karantánok, frankok, bajorok) sem. Az általa kitalált ellenséges népek a 12. század etnikai viszonyairól tanúskodnak. Magyar hősei is a 12. századi nagyurak nagyrészt kitalált „felmenői”. Bronzkori földvárak még látható maradványait teszi meg a honfoglalás fontos helyszíneivé, mint Alpár esetében.^[2] Ugyancsak mély ellentét van a honfoglaló magyarok tényleges harcmodora és az Anonymus által leírt harci cselekmények között. A Brenta menti csata során a kalandozó magyarok harc közbeni, erőszakos átkelést hajtottak végre sebes vizű Brentán, Pozsonynál éjjel teljes fegyverzetben keltek át a Dunán. A következő évtizedekben tucatnyi alkalommal keltek át nagy európai folyókon, egyszer még az Ebrón is. Anonymus nyomán viszont sok történész azt hangoztatta, hogy a honfoglaló magyarok számára a Kárpát-medence kisebb folyói évekig-évtizedekig akadályt képeztek.

Különösen nagy hatással volt Anonymus meséje az Erdély történetével foglalkozó későbbi történészek számára, beleértve a románokat is, akik a dakoromán kontinuitás elméletének bizonyítékát vélték megtalálni benne.

Darányi Ignác. A Wikipédia róla így ír:

^{Pusztaszentgyörgyi és tetétleni Darányi Ignác (Pest, 1849. január 15. – Budapest, Erzsébetváros, 1927. április 27.) magyar jogász, agrárpolitikus, nagybirtokos, miniszter, ifj. Andrássy Gyula elkötelezett híve. 1909-től tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. A 19–20. század fordulójának kivételes tehetséggel megáldott agrárpolitikusa, aki munkásságával a magyar mezőgazdaság fellendítését szolgálta és 12 éven át irányította a Földművelésügyi Minisztériumot.} 

Pesten született Kecskemétről elszármazott, református vallású középnemesi családba, Darányi Ignác (1811-1877) ügyvéd és földvári és bernátfalvi Földváry Borbála (1821-1888) első gyermekeként. Anyai nagyszülei földvári és bernátfalvi Földváry Sándor (1809–1868) 1848-as honvédezredes és a Nyitra vármegyei nemesi származású pani Hamar családból való pani Hamar Mária voltak.

^{A budai Királyi Egyetemi Főgimnáziumban 1867. július 31-én érettségizett. Ősztől a Pesti Egyetem orvosi, 1868-tól a jog- és államtudományi karát látogatta, ahol 1871-ben végzett. A végbizonyítvány megszerzése után megkezdte kétéves joggyakornokoskodását Lövény György ügyvédi irodájában. 1872-ben jogtudori, 1873-ban ügyvédi vizsgát tett, majd 1874-ben köz- és váltóügyvéd lett. Ezután nem sokkal apjával közösen ügyvédi irodát nyitott a Belvárosban, amelyet apja 1877-ben bekövetkezett halála után, 1892-ig egyedül vezetett. 1874 nyarán közép-európai körutazásra indult Bécs–München–Zürich–Bern–Bécs útvonalon.} 

 

1875-ben az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár titkárává, 1876-ban Budapest székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának tagjává választották. 1877. június 3-án a Darányi család nemesi címet kapott. Édesapja halála után az Országos Magyar Gazdasági Egyesület igazgató-választmányi tagja, 1878-ban a Tiszavölgyi Ármentesítő Társulat ügyész-titkára lett.

1882-től az Országgyűlés Közlekedés és Pénzügyi Bizottságának előadójaként is működött. 1887-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja volt. 1892-ben felhagyott az ügyvédi praxissal és földeket vásárolt a Kiskunságban: dunaújfalui, töki (anyácsapusztai) és tassi birtokain gazdálkodott. 1897. november 3-án Munkács díszpolgárává választották.

1881 és 1905 között Budapest II. kerülete országgyűlési képviselőjévé választotta, a Szabadelvű Párt programjával. 1893-tól 1905-ig a Szabadelvű Párt alelnöke, 1895-ben a képviselőház alelnöke volt. 1905-ben többekkel együtt kilépett a pártból, és a belőlük szerveződött „disszidensek” csoportja, majd az abból alakult Országos Alkotmánypárt elnöke lett. 1905 és 1910 között a tapolcai kerület ellenzéki, 1910–1927 között ugyanazon kerületben a független, pártonkívüli 67-es programmal került be az Országgyűlésbe.

1895. november 2-ától 1903. november 3-áig és 1906. április 8-ától 1910. január 17-éig a földművelésügyi miniszteri posztot töltötte be Bánffy Dezső, Széll Kálmán és Khuen-Héderváry Károly kormányában, a következő ciklusban pedig Wekerle Sándor kabinetjében. Miniszterségéhez kapcsolódóan nevéhez kötik az 1897-es földmunkás sztrájkmozgalom letörését, az 1898. és az 1907. évi úgynevezett cselédtörvények bevezetését. Támogatta a Mezőgazdasági Múzeum, az Ampelológiai Intézet (ma Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet) létrejöttét és a Földtani Intézet új, Stefánia úti palotájának építését. 1918-ban a politikától visszavonult, és nem vállalt további felelős beosztást. 

Nagykárolyi gróf Károlyi Sándor (Pest, 1831. november 10. – Menton, Franciaország, 1906. április 24.) politikus, kórházalapító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

A magyar szövetkezetek atyjaként vezette a Pestmegyei Hitelszövetkezetet és a hitelszövetkezeti mozgalom kiterjesztésén dolgozott. Munkásságának eredményeként jöhetett létre országszerte a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet vagy közismertebb nevén a Hangya Szövetkezet. 

Pesten született. Szülei: gróf Károlyi István és gróf Esterházy Franciska. Édesapja Károlyi István gróf a 19. század kiemelkedő történelmi személyisége volt. Sándor a pesti piarista gimnáziumban érettségizett és emellett közgazdasági tanulmányokat is folytatott.

Tizenhét évesen az 1848-as szabadságharc idején a komáromi erődben Klapka György parancsnoksága alatt harcolt, ahol főhadnagyi rendfokozatot ért el. A vár feladása után Franciaországban, Párizsban élt. Az ötéves emigráció alatt ismerkedett meg a haladó szellemű francia gondolkodók, különösképpen is Pierre Guillaume Frédéric le Play a katolikus szociológus nézeteivel. Le Play, a modern szociálpolitika elméleti megalapozója a munkásjólét megteremtésének, a társadalmi feszültségek feloldásának és kiegyenlítésének egyik korai hangoztatója volt. Károlyi később tagja is lett a párizsi Le Play Társaságnak. 1854-ben tért haza fóti birtokára.

1863-ban javasolta egy lóvasút megépítését a birtokain apja által életre hívott Újpest és Pest városa között. Ennek érdekében 1865-ben megalakította a Pesti Közúti Vaspálya Társaságot, ami 1866-ra kiépítette a szükséges infrastruktúrát. Az ünnepélyes megnyitó július 30-án volt, a menetrend szerinti közlekedés másnap indult meg. A vonalat később meghosszabbították egészen Rákospalotáig, melynek fejlesztésére komoly pénzeket áldozott. 

1879-ben az agrárius mozgalom egyik alapítója lett. A mozgalom célja a mezőgazdaság modernizálása volt. A változásokat saját birtokain elsőként vezette be.

1881-ben a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselőjévé választották. Ebben az évben, ötvenévesen megházasodott. Felesége, Ede bátyjának özvegye, göncz-ruszkai gróf Kornis Clarisse (1834–1906) lett. Gyermekük nem született.

Annak ellenére, hogy ellenzéki politikus volt, 1882-ben valóságos belső titkos tanácsosi címet kapott. 1885-ben a Szent István Társulat elnökévé választották. 1886-ban megalapította a Pestvármegyei Hitelszövetkezetet.

1895-ben nyitotta meg kapuját az általa alapított újpesti Kórház (Sándor ill. Clarisse pavilonja), majd 1905-ben ennek szomszédságában az istvántelki majorépületekből kialakíttatott idősotthon (Stephaneum). Mindkét magánjótékonysági intézményt felruházta nyilvános jelleggel és fenntartásukra egy-egy alapítványt hozott létre.

1896-ban létrehozta a Magyar Gazdaszövetséget. 1898-ban megalapította a Hangya szövetkezeti hálózatot. 

Nagy összegekkel támogatta a Budapesti Első Gyermekmenhely Egyletet (melynek fiókintézete Istvántelek északi részén épült fel Ybl Miklós tervei szerint), az újpesti Egek Királynéja-templom felépítését, valamint az újpesti Katolikus Legényegyletet. 1900-ban kitüntették az Aranygyapjas renddel.

Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának,^[1] valamint az országgyűlés főrendi házának. Élete utolsó évét a francia riviérán töltötte, ahol 1906-ban hunyt el. Földi maradványai a fóti családi kriptában találhatóak. 

Károlyi Sándor gróf emlékét márványtábla őrzi a újpesti Baross utcai kórház bejáratánál. 1908 őszén a városligeti Vajdahunyad várában avatták fel szobrát, mely Strobl Alajos alkotása. Ugyanebben az évben jelent meg életéről Buday Barnától a „Károlyi emléklapok” című díszmű, korabeli fotókkal. 

Gróf Károlyi Sándor Újpest egyik legjelentősebb mecénása. Egyik legfontosabb hagyatéka az általa alapított Nyár utcai kórház, és a közelében álló – államosításkor profanizált – Istvántelki úti idősotthon.

Feleségével közösen hathatósan támogatták az elesetteket, ugyanakkor Magyarország mezőgazdaságának modernizációjáért is sokat tett. Szobra avatóbeszédében Darányi Ignác a következőket mondta: „…ami haladásunk és fejlődésünk az újabb korban mutatkozott, abból a maga részét Isten és ember előtt becsületesen kivette”.