Göcseji Falumúzeum....ezt nem lehet megunni
Wikipédia:
A lakóházakban, a legrégebbi kivételével, a konyha és a kamra mellett
szoba is van, az udvarokban pedig istállók, ólak, kutak, további kamrák
épültek. A bemutatásból még a hegyi pincék sem maradtak ki, hiszen a 19.
század végi filoxéravész
előtti időkig (ami kipusztította a szőlők nagy részét) Zala megye
jelentős bortermelő vidéknek számított. Az ország egyik legcsapadékosabb
területén vagyunk, ott, ahol a sok eső, a sűrű, néhol szinte
áthatolhatatlanul buja növényzet, a hatalmas erdőségek nem tették
lehetővé a nagybirtokok létrejöttét. Az itt élők kisebb irtásterületeken
gazdálkodtak, főként állattenyésztő paraszti életmódot alakítottak ki. A
sovány, agyagos földben a növénytermelés csekély mértékű, a mindennapi
szükségletet éppen csak kielégítette, ugyanis igen kemény munkával
termett meg rajta a búza, az árpa, a zab és a rozs. A rekonstruált
faluban az ehhez illeszkedő lakó- és gazdasági épületek mellett a zalai
falvak jellegzetes szakrális építményei: különböző típusú haranglábak –
sőt egy fatemplom - és útmenti keresztek is láthatók.
A múzeumfalu legszélén, a bejárat mellett foglal helyet a Hottóról
származó kovácsműhely, a kiállítás egyetlen földből épült vert falú
épülete. A falumúzeumban látható műhely és a tárgyak múzeumba kerülésük
előtt Soós Antal, hottói kovácsmesteré voltak. A 75 éves mester adata el
az épülő kiállításhoz. Egy helyiségből áll. Előtte az úgynevezett
patkolószínben tartotta a kovácsmester a javításra váró eszközöket, és
itt patkolta a lovakat is. A leírások szerint Göcsejben, az önálló
iparral foglalkozók közül a legtöbben a cipészek, csizmadiák és a
kovácsok voltak. Az a gazda, akinek kevés birtoka és sok gyermeke volt,
szívesen küldte az egyik fiát kovácsnak vagy bognárnak. A kovácshoz
mindig szívesen jártak a falusiak, hiszen jól értesült emberek voltak,
miután mindenki, aki megfordult náluk, innen-onnan híreket hozott. A
kovácsok közül sokan a gyógyításhoz is értettek, így ha foga vagy
csontja fájt valakinek, hozzájuk fordultak segítségért
(„csontkovácsok”).
A Zala folyó holtágának partján áll és a múzeum egyetlen olyan épülete,
amelyet helyben őriztek meg. Köréje épült a 19. századi zalai népi
építészetet bemutató múzeum falu. Nevét az utolsó tulajdonos, Hencz
György után kapta, aki egészen 1952-ig üzemeltette. A malom története a
20. századnál régebbi időkre, a 18. századra nyúlik vissza.
Átalakításának nyomait az épület szerkezete is megőrizte, mert oldalán
jól látható a régi, fából épült és a hozzátoldott tégla falak határa. A
20. század elején új gépekkel is bővítette Hencz György (hasábsziták,
hengerszékek, az alulcsapott vízikerék módosítása). Miközben dolgozott a
malom, a molnár éberen figyelte, hogy a víz erejének megfelelően mindig
állandó sebességgel forogjon a vízikerék. A javításokat legtöbb esetben
a molnár maga végezte el, mert meghibásodáskor nem volt idő kivárni,
hogy a mesteremberek (ács, asztalos, kovács vagy bognár) megérkezzenek,
hanem azonnal meg kellett javítani a berendezést. A molnárok így nagyon
jó ezermesterek hírében is álltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése