Mosonmagyaróvár, és környéke...(3)

 Jánossomorja.

Ezt írja a Wikipédia:

Jánossomorja (németül: Sanktjohann, Sanktpeter;^[3] horvátul: Šomierja^[4]) város Győr-Moson-Sopron vármegyében, a Mosonmagyaróvári járásban. 
Magyarország északnyugati szélén fekszik, Mosonmagyaróvártól 13 kilométerre délnyugatra, az osztrák–magyar határtól 5 kilométerre. Három, egykor önálló település alkotja, melyek mára gyakorlatilag összenőttek egymással. 

Legfontosabb közúti megközelítési útvonala a 86-os főút, ezen érhető el Mosonmagyaróvár felől és déli irányból, Csorna felől is. A főút azonban csak a legkeletibb fekvésű településrészen, Mosonszentpéteren halad keresztül, nagyjából észak-déli irányban; a két másik településrészt, Mosonszentjánost és Pusztasomorját a 8507-es út köti össze a 86-ossal. Északnyugati szomszédjával, Várbaloggal a 8508-as út kapcsolja össze.  

A hazai vasútvonalak közül a települést a Hegyeshalom–Szombathely-vasútvonal érinti, melynek korábban több megállási pontja is volt itt: a központban – helyesebben Mosonszentjános és Mosonszentpéter határvidékén – Jánossomorja vasútállomás, a település déli külterületei közt Hanság-Nagyerdő megállóhely, a déli határszélen pedig Hanságliget megállóhely. A jelenlegi vasúti menetrendben a megállóhelyek közül már csak ez utóbbi szerepel.

A település három egykor önálló községet foglal magába. Mosonszentpéter 1950-ben lett Mosonszentjános része, majd az így kibővült Mosonszentjános és Pusztasomorja (németül Wüstsommerein) 1970-ben egyesültek Jánossomorja néven. 

Mosonszentjános és Mosonszentpéter már az Árpád-kor óta ismertek, okleveles említésük a települést elpusztító tatárjárás után kezdődött.  

Puszta-Somorja a honfoglalás idejében keletkezett, besenyő eredetű község volt, amelyet később magyarok laktak, akik főleg halászattal foglalkoztak. A község határát akkor még a Hanság foglalta el, a nép egy kis kiemelkedő szigeten élt. Ősi neve Gesztenche – Geszternye – Geszternyica a Vizenálló Geszternye formában ezt a földrajzi körülményt idézi. 1279-ben Cseszneky Jakab birtokaként említik. A település a török világban egészen megsemmisült, majd új urai – az Esterházyak, Nádasdyak, Lippayak, Mednyánszkyak – a Pozsony vármegyei csallóközi Várossomorjáról (Nagysomorja) telepítettek ide lakosokat. Az áttelepítés (1686) után lett a helység neve Puszta-Somorja, amely előbb csak a szóhasználatban, majd az írásmódban is hamarosan egybeolvadt. (Hasonló egyszerűsödést tapasztalhatunk a másik két település történelmi nevezékében is.) 

A 19. század közepétől a pusztasomorjaiak felesleges szénájukat Bécsbe szállították. Jövedelmük emellett részben állateladásból, részben további terményeik értékesítéséből, valamint az asszonyaik által készített – messze földön híres – gyékényszőtteseikből származott, amelyet Mosonban, Nezsiderben, Pozsonyban és Bécsben bocsátottak áruba. A sajátos arculattal bíró település 1970-ben Mosonszentjánossal egyesült, felvéve a Jánossomorja nevet. 

Az adott földrajzi településviszonyok eleve kijelölték a községek máig érvényes térségi szerepkörét. A későbbi szentpéteri határrészen már az ókori rómaiak nagy kiterjedésű villagazdaságokat létesítettek. Ezek terményeivel látták el a Bécsi-medencében állomásozó limes-védő segédcsapatokat. Ez a fő kereskedelmi irányultság 1920-ig, de gyakorlatilag 1944-ig, tehát mintegy 1600-1700 éven keresztül érvényben volt. 

Templomnevekből származó községneveik az Árpád-kor óta ismertek, okleveles említésük az eredeti – besenyőkkel kevert vegyes – lakosságot elpusztító tatárjárás után kezdődött. Helyükbe új lakosok, főleg bajor–osztrák telepesek érkeztek. A későbbi török háborúk után is a német nyelvterületekről, először a Majna és Mosel folyók vidékéről, majd Alsó-Ausztriából, a Heidebodenból érkeztek újabb telepesek. A 17. századtól kezdődően ezek a „pusztai parasztok” határozták meg, és alakították ki azt a társadalmi-gazdasági környezetet, amely minden emberi mértéket és képzeletet meghaladó nehézségek ellenére virágzott, és maradandót alkotott. Emléküket, hagyatékukat a Német Kisebbségi Önkormányzat gondozza. Amíg a mosoni-óvári királyi várbirtok részeként elsősorban a várkatonaság ellátását szolgálta, a Habsburgok magánbirtokaként már egy hatalmas – Pozsony és Bécs felvevőpiacait is magába foglaló – gazdasági térség legfőbb ellátója volt. A legnagyobb határral rendelkező Szent-János – mint a Habsburg Birodalom közeli nagyvárosainak ellátásában oly’ fontos termelő-értékesítő hely – közigazgatásilag már az 1780-as évektől mezőváros, piacos hely (Markt) volt. Az ugyancsak Habsburg-párti földesurak kijárása révén 1811-ben Ferenc királytól országos vásártartási jogot kapott. 

A községeknek az előző századokban már komoly szerep jutott a birodalmi hadsereg lovainak ellátásában és az átvonuló marhakereskedelemben, a 19. század elejétől pedig egyenesen nélkülözhetetlenné vált a községek hansági részein vágott savanyú széna. Az itteni heidebauerek most már nemcsak a legeltetésből húztak hasznot, hanem szekereik gyakorlatilag naponta járták a „szénautat”. Az egykori császárváros – Bécs – Heumarktja és az oda vezető Heugasse nevű hosszú utcája az elnevezésekben máig őrzi ezeknek a hosszú széna(heu)-fuvaroknak az emlékét.
A szénakereskedelem révén is vagyonosodó lakosság 1842-ben vegyes iparos céhet alapított. A vasúthoz való hozzájutást elősegítendő, a Pozsony–Szombathely-vasútvonal helyi szakaszához és az állomáshoz saját községi földterületeiket ajánlották fel. 1891. november 8-án haladt át az első vonat. A javuló közlekedési és a szállítási lehetőség tovább növelte a községek környékbeli gazdasági vezető szerepét.
A Sopronból érkezett Szórádyak 1895-ben hozták létre Szentjánoson a vármegye második legnagyobb szemestermény-tárolóját és -feldolgozóját, az itt készült őrleményeik az 1928-as országos kiállításon aranyérmet is nyertek. A gyártelepnek beillő malom-komplexum mellé 1911-ben újabb gyár, a Franck és Fiai Rt. elnevezésű cikóriafeldolgozó üzem csatlakozott. Ez az üzem – illetve terméke – a maláta cikóriakávé hamarosan fogalommá lett Közép-Európában. A gyár működése egy új kultúrnövény – a cikóriarépa – megjelenését és környékbeli általános elterjedését eredményezte. A két vállalkozás területi-építési alapjain napjainkban is modern élelmiszeripari gyártóüzemek működnek. 

A polgárosodás jeleként értékelhető, hogy Szent-Jánoson 1892-ben már Takarékpénztár Részvénytársaságot alapítottak. 1903-tól mindhárom községben tejgyűjtő, -feldolgozó állomást létesítettek, az itt készült sajtok híre vetekedett az Óvári sajtéval. A Habsburg főhercegi uradalom egyik majorjában – a város Hanság-Újmajor nevű településén – villanyerőmű és burgonyaszeszgyár is épült. A termelési kultúrát tovább szélesítették más ágazatok, többek között fél évszázadon keresztül kenderfeldolgozó üzem is működött ez utóbbi településrészen. 1926 tavaszától üzemelt a villanyvilágítás, valamint a térségben az elsők között telefonkapcsolat. A helyiek sok nehézség közepette is viruló gazdálkodása egyedi építészetet alakított ki. Különösen Szent-János és Szent-Péter községek főutcáira volt jellemző a heidebauer németség által meghonosított házépítési forma. A szorosan egymás mellé épített, gyakran terménytároló padlással megemelt, díszes homlokzatú, kettő- és négyablakos heidebauer házak az egész utcasornak urbánus jelleget adnak. 

A két németajkú település – Mosonszentjános és Mosonszentpéter – iskoláiban a 19–20. század fordulóján szelíd, de céltudatos magyarosítás folyt, a két világháború közötti időszakban a németek szervezkedésének következményeként sok helyi fiatal vonult be részben önként, részben kényszerrel az SS-be. A tényleges, avagy csak papíron rögzített volksbundista tevékenységet a háború utáni kitelepítéssel szenvedte meg a helyi németség. Az 1946–1947-es ki- és betelepítések hatására az addig évszázadokon át heterogén népességszerkezet nagymértékben megváltozott. A két német községből kitelepített több mint 4800 lakos helyére környékbeli, valamint észak-borsodi, mezőkövesdi, felvidéki és erdélyi családok érkeztek.

A második világháború után statisztikák szerint Mosonszentjánosból 2861, Mosonszentpéterből 1978, Pusztasomorjából egy németet telepítettek ki. A magyarországi németek kitelepítésének legszörnyűbb momentuma volt ez, gyakorlatilag szinte teljes lakosságcserét jelentett.^[5]