Barangolás Pápán...(10)

 Kékfestő Múzeum...

Ezt írja a Wikipédia:

A pápai Kékfestő Múzeum az egykori pápai Kluge-féle kékfestő üzem épületében van. Az üzem 1956-ig működött, ezután az épületegyüttes és az egész berendezés műemléki védelem alá került és 1962-ben mint múzeum nyitotta meg kapuját a látogatók előtt. 1983-ban, a Kluge cég fennállásának 200. évfordulója alkalmából az épületet felújították.

Amellett, hogy az egykori üzem tárgyi emlékeit őrzi, gyűjti a kékfestéssel kapcsolatos egyéb emlékeket és termékeket, más kékfestő műhelyek munkáit is. Állandó kiállításai (a Kluge család története, a kékfestés technikai részleteinek bemutatása; Bódy Irén érdemes művész, akadémikus életművének kiállítása és A magyarországi kékfestő műhelyek és mesterek c. kiállítás) mellett helyt ad ma is működő kékfestő mesterek és a témától nem idegen más szakterületek időszaki kiállításainak is. 

A céget alapító Carl Friedrich Kluge – akinek már több felmenője is kelmefestéssel foglalkozott – 1783-ban a szászországi Sorauból érkezett Magyarországra és Sárváron alapított kékfestő műhelyt.^[1][2][3] 1786-ban költözött át Pápára és ott a ma is álló épület helyén hozta létre üzemét. Akkoriban Pápán már 4-5 hasonló üzem működött, ami azt mutatja, hogy igen nagy volt a kereslet ezek iránt a „kékfestő” anyagok iránt. (A kékfestő kifejezés 1770-ből, a pápai Bengely István panaszos levelében fordul elő először,^[4] majd széles körben elterjedt.

 

Mielőtt Kluge Sárvárra érkezett volna, számos német, svájci és osztrák városban megfordult és igen sok szakmai tapasztalatot gyűjtött. Fia, Kluge Károly követte apja példáját, ő is nagyon sokfelé járt Európában és 1809-ből származó mintakönyvében 72 textildarabkából álló gyűjteményt állított össze a készítésükhöz szükséges receptekkel együtt. A receptekben az ismétlések könnyítésére az egyes vegyszerek, növények nevét jelekkel helyettesítette. (Akkor a ma használatos kémiai jelölési rendszer még nem alakult ki.) Mintakönyve az átlagosnál magasabb szakmai felkészültségéről tanúskodik. Az 1806-ban felvett vagyonleltár tanúsága szerint az akkori viszonyoknak megfelelően korszerűen felszerelt kékfestő műhely igen jól jövedelmezett, a Kluge család a vagyonosak közé tartozhatott. 1896-ban készült el a család emeletes új lakóháza, az utcafronton azonos emeleti párkánymagassággal, mint a szomszédos neogótikus református kollégium épülete.^[3]

Kluge Károly 1895-ben meghalt.^[3] Fia, Kluge Ferenc, aki 1846 és 1850 között szintén „vándorlegényként” járta Európát és tanulta meg a kelmefestés minden csínját-bínját, átvette az üzem vezetését, anyjával közösen folytatta a munkát. Kihasználva az akkori konjunktúrát, folytatta az apja által korábban már megkezdett korszerűsítést és új gépek beszerzését. Az üzem alapításának 100 éves évfordulójára, 1883-ban olyan szintre emelkedett a termelés, hogy azt 1884-ben „Blaudruck-Färberei” címen a vezető cégek körébe sorolták. A 19–20. század fordulóján az üzemet tovább bővítették. A korábban használt vízkereket leszerelték, gőzgéppel hajtották meg a mángorlót, a keményítőgépeket, a szárítóhengereket. Az üzem már korábban is rendelkezett egy favázas, kézzel hajtott perrotine nyomógéppel,^{[Jegyz. 1]} ezt 1912-ben egy német gyártmányú fémvázas gépre cserélték.

 

Kluge Ferenc 1923-ban hunyt el. Ő volt a család utolsó, szakmával foglalkozó férfi tagja. Lánya, Kluge Matild egy katonatiszthez, Karcsay Bélához ment feleségül, aki leszerelése után, 1923-ban átvette ugyan az üzem vezetését, de mivel szakmailag nem értett hozzá, a segédektől tanulta meg azt és tett később szakmai vizsgát. Az üzemet tulajdonképpen az egyik segéd, Kovács József vezette, egészen 1945-ig